Négy hónapig voltam otthon “szabadságon”, de mintha csak egy perc lett volna, úgy repült el. Már évek óta hallogattam a második diplomám megszerzését, amit most muszáj volt végre megszereznem, különben elvesztettem volna az összes befizetett pénzt és a beleölt éveket. Így hát szakdolgozatírásra és államvizsgára felkészülésre ment el az időm nagy része – mire végre élvezhettem volna az otthonlétet minden kötelezettség nélkül, addigra meg jönnöm kellett vissza.

Június 13-án államvizsgáztam, június 17-én reggel 6-kor meg már indult is a gépem vissza az államokba. Hát, itt tartok most. Két átszállással, New Yorkon keresztül megérkeztem Orlandoba. Még otthon megfuttattak egy csöppet, mondván, hogy a hátamon lévő hátizsák már kézipoggyásznak számít, ebből következően a kicsi bőröndömet is fel kell adnom, arra viszont fizetnem kell 70 eurót. No kérem, annyi meg nem volt nálam, mert minek, nem szoktam én vásárolgatni a reptereken, vagy legalábbis nem nagy tételeket. Futottam egy kört, hogy váltsak pénzt, de persze minden zárva volt. Megyek vissza, mondanám a hölgynek, hogy mi a szituáció, de már megelőzött azzal, hogy miért nem mondtam, hogy seaman vagyok, merthogy nekem két csomag feladása megengedett. Hja, miért nem mondtam. Már az elős pultnál ezzel kezdtem a bejelentkezést.

A le és felszállásokból nem sokra emlékszem, mivel a fáradtságnak köszönhetően végigbóbiskoltam az utat idefelé. New Yorkban pedig még várt rám egy bő egy órás várakozás az ügyintézésre, ami csak egy újabb pecsétet jelentett az útlevelemben, majd rohanás, hogy megtaláljam a csatlakozást le Orlandoba. Mondanom sem kell, hogy időm sem volt körülnézni a reptéren, nemhogy vásárolgatni. Hja, a poén: lefelé Orlandóba egy fekete srác ült mellettem az anyukájával, aki lélegeztetőgépet cipel magával. Persze, mondhatjuk, hogy mert beteg, vagy beláthatjuk, hogy azért beteg, mert kissé túlette magát a “finom” amerikai vackokból.  A lélegeztetőgép meg már kimonodttan a hajós életre emlékeztet, merthogy rengeteg utas jön úgy hajókázni, hogy hozza magával az oxigénpalackot. Hogy én otthon, Magyarországon miért nem találkoztam még senkivel, aki így élne….

No, most rohannom kell zuhanyozni, aztán le, reggelizni: fél 10-re jön értünk a taxi. Még feltöltök néhány képet a szállodai szobámról: ez a beetetés a hajóra kerülés előtt: saját szoba, jó nagy ággyal, fürdőkáddal, ablakkal…mindazzal, amiről ezek után vagy jó fél évig csak álmodozni fogok. Hamarosan újra jelentkezem 🙂

úgy tűnik, mégsem töltök fel fotókat: lassú a net, vagy a jó ég tudja, milyen probléma lépett fel 🙁 Hja, és még fizetnem is kell érte… no comment. Ennyit az ingyenes netről szállodákban, mi…